Május 19. Ez a dátum mindig fontos lesz számomra ugyanis a Mutter Kind Pass (kis könyv) szerint a mai napra vagyok kiírva. Itt ülök, és miközben gépelek Liza az ágyába alszik. Közhely, de igaz, hogy gyorsan megy az idő. Bár ha belegondolok akkor a tavaly szeptember mikor a terhességem kiderült és végighánytam a négy hónapot, mintha nem is én lettem volna. Olyan távoli az egész és az is mikor Liza két hónappal előbb megszületett, de mégis repül az idő, hát olyan kettősség érzése kering bennem. 

Nem bánom hogy korábban érkezett, sőt a nagy ijedtség után örültem, hogy túl vagyok az egészen, hogy egészséges, hogy gyarapszik és minden rendben halad, de valahol ott motoszkál bennem a kíváncsiság? Hogy mivel kapcsolatban? Hogy amúgy hogy történt volna? Szerintem nem én vagyok az egyetlen aki tudni akarná ezt. Örülök, hogy már itt van, még a nehéz, fáradt pillanatokat is imádom vele megélni de mi lett volna ha...

A mai napon fejben szülök. Azon agyalok, vajon pontosan érkezne? Lennének jósló fájásaim? Hogy menne el a nyákdugó és a magzatvíz? Nappal vagy éjjel indulna be az egész? Bírnám a fájdalmat? Hány óra alatt születne meg? Sima szülés lenne vagy aztán császár?

Tele van a fejem kérdésekkel és ahogy gépelem ezeket arra gondolok, ez mind nem is érdekel, mind költői marad hiszen már itt van velem/velünk. És mi lenne ha visszamehetnék az időbe? Ugyanezt az utat választanám, a hányásokkal, orvosi vizsgálatokkal, a magas vérnyomással, a véremben mérgezéssel, az orvossal aki közli, hogy azonnal ki kell venni, a műtős csapattal akik azonnal előkészítettek és a legnagyobb odafigyeléssel végezték a műtétet. Azzal hogy Liza felsír, hogy megnyugszom, hogy az őrzőben lévő 3 óra egy pillanat alatt elszáll, hogy Attila vár a szoba előtt és mutatja a fotót, hogy másnap alig bírok felállni, hogy félek és pánikolok hogy mi lesz, azt hogy Liza iszonyat erős és szépen gyarapszik, hogy minden nap bejárok a kórházba hozzá, hogy beköltözöm. Azt hogy ebbe a kórházba kerülök, ezen a koraszülött osztályon vagyunk Lizával, a gondos és állati jó fej nővérek között, hogy megtanulok bent mindent, fürdetést, pelenkázást, szoptatást. Azt hogy a hormonok miatt sírok hogy mikor engednek már haza minket, azt a napos áprilisi délutánt, mikor Attilát felhívom hogy megkaptam a zárójelentést és délután jöhet értünk. Az hogy rohan be hozzánk, hogy szenvedünk a hordozó csatjaival, hogy véletlenül a nagyobb sapit raktam be a babaruha csomagba, hogy becsatoljuk Lizát és alig látszik ki a pléd mögül, hogy hazaérünk és csak nézzük, hogy mennyire kicsi a 70x140-es babaágyban.

És ha belegondolok, hogy igazából minden csak most kezdődik, baromi izgatott vagyok és nagyon várok minden pillanatot.