Kriszti vagyok, 33 éves, édesanyám 6 hónaposan bölcsibe adott. Értelmes, érzelmekkel teli, pozitív gondolkodású nő vagyok, boldog és kiegyensúlyozott életem van. Nézel rám furán, miért írom ezt? Mert most az a trendi szöveg, hogy akit ideje-korán bölcsibe adnak a szülei, az már kb. most le is írhatja magát az életben.

Azt hittem (én naiv),  ha lemegy a császár kontra természetes szülés, anyatej vs. tápszer vitakör, akkor egyre kevesebb olyan témába botlok majd, ami az anyákat egymásnak uszítja. Hát így, 14 hónap után elmondhatom, tévedtem. A napokban elém került egy cikk, miszerint, ha egy anya nem marad otthon 3 évig a gyerekével, akkor az lelki sérült lesz. Mármint a gyerek... vagy az anya? Csak néztem, nagyokat, többször is elolvastam a cikket, hátha én értelmeztem rosszul a dolgokat. Hát nem. Komolyan gondolta és még hozzátette, idézem: 'A bölcsőde kényszermegoldás, nehéz élethelyzetek kezelésére jött létre és lehetőség szerint kerülendő.' Talán... Mindenféle fejlődési szakaszokra hivatkozott, hogy: 'a gyerek így nem érzi majd a támaszt, a biztos családi hátteret'. Hogy mi?? Aztán folytatta és a végére teljesen elképedtem. A cikk lényege az volt, hogy a gyerek számára az anya, mint biztos pont, lecserélődik egy idegenre és ezáltal teljesen megborul a biztonságérzete. Talán még egyet is értettem volna vele, de akkor folytatta... muszáj idéznem: 'Mit szólnál ahhoz, hogy az esküvőd után 3 hónappal- amikor még dúl benned a szerelem- egyik este a férjed helyett az ágyban a kamionos Zsolti vár, aki azt mondja a férjed most elment, majd később jön addig vele kell beérned. Te nem szólhatsz semmit, rá vagy kényszerítve kamionos Zsoltira és ennyi, fogadd el!' Azt hittem rosszul látok...ez tényleg ugyanaz? Micsoda példa ez? Majd aztán fokozta, hogy gyereket azért vállalunk, mert akarjuk, egy "szerződést" kötünk vele, a szabadságunkat feladva csak ő létezzen, ne legyünk önzőek, szenteljük magunkat a gyereknek.

A hozzászólók azonnal két táborra estek szét és egymást túllicitálva akarták megmagyarázni a tutit. Elgondolkodtam, vajon tényleg én teszem rosszul, hogy Lizát szeptembertől 20 hónaposan másokra bízom? Ránéztem a gyerekemre, aki vidáman, apró fogait villantva, vigyorogva lépdelt a szobában. Imádja a társaságot és sokszor olyan jól elvan a gyerekekkel, hogy az sem tűnne fel neki, ha nem lennék mellette. Őszinte legyek? Nem éreztem bűntudatot. Annyira biztos vagyok magamban és benne, hogy nem fordult meg a fejemben, esetleg ebben rosszul dönthetnék. Állítólag egy beszoktatás alkalmával a gyerekek többségének azért megy nehezen a dolog, mert az anyjukon érzik az aggódást. Van benne valami. Talán mi felnőttek sokkal jobban ráparázunk erre? Mi spanoljuk magunkat, hogy rossz lesz majd nekik. A gyereknek ez szórakozás, játék, egész napos társaság, szerintem ők sokkal könnyebben élik meg ezt az időszakot. 

Azért a cikk egy kicsit meglepett. Én 6 hónapos voltam, mikor Édesanyám beadott a bölcsibe. Egyedül nevelt és visszament dolgozni. Lelki sérült lennék? Nem hiszem. Magyarország ebből a szempontból kiváltságos hely, ahol 3 évig is támogatja az állam, hogy valaki a gyerekkel maradjon. De ez szinte csak ott van így, más európai országban a nők idő előtt visszamennek dolgozni. Olvastam egy felmérést, miszerint Magyarországon sok az otthonról elszökött, lelki sérült gyerek... akkor most, hogy is van ez? Ez alapján a magyar gyerekeknek valamilyen hihetetlen módon tökéletesnek kéne lenni, a nyugati országokban meg sok az idióta? Valahogy nem így látom!

Azt tudom, hogy szükségleteink vannak. Egy anyának és egy gyereknek is. A kisebbeknek az, hogy a felnőtt társaságból kiszakadva a kortársaival játsszon, számunkra még megfejthetetlen de nekik annyira érthető babanyelven kommunikálva éljék meg a gyerekkor önfeledtségét. Az anyának pedig... na igen, -ezt kimondottan testközelből érzem-, a felnőtt létre. Lehet engem ekézni, hogy önző vagyok de úgy gondolom, ahhoz, hogy egy kiegyensúlyozott anya legyek, kell az, hogy amolyan "felnőttes" dolgok történjenek velem. Szeretnék dolgozni, kicsit kilendülni a napi, gyerekkel átélt rutinból, gondolkodni, meetingelni, érvelni, bejárni a munkahelyre és ezáltal kicsit feltöltődni. Hiányzik és ettől Liza még nem lesz egy sérült gyerek. Itt vagyunk neki mi, a szülei, a nagyszülei, család, barátok. Rengeteg programra visszük, foglalkozunk vele, szeretjük és ő ezt érzi is. Az a lényeg milyen értékeket adunk át, ezen dolgozunk nap mint nap és ez nem befolyásolja azt, hogy napi pár órát a bölcsiben van, mert itthon ugyanaz a megszokott, biztos közeg várja majd.

Hogy mi a véleményem arról, aki több évig otthon marad a gyerekeivel? Mi lenne? Semmi! Ezt mindenki maga dönti el. Marad vagy dolgozik. Van körülöttem mindkét példából és mindegyik oldal működik. Van amelyik ezért, van amelyik pedig azért.A lényeg, hogy kiegyensúlyozott szülők legyünk és akkor a gyerekeink is azok lesznek! Lelkünk rajta!