Volt már olyan, hogy elsírtátok magatokat? Na nem szerelmi bánatra, vagy éppen egy romantikus film pillanataira gondolok, hanem a fáradtság, tehetetlenség érzésére, amikor csak álltok és rácsodálkoztok a helyzetre, hogy már nem saját magatok irányítjátok az életeteket? Mostanában egyre több ilyen pillanat tűnik fel nálam és ahogy hallom a környezetemben.

Ismeritek Anna Naklab számát? Ez most az egyik kedvencem. A dal, ami szinte minden élethelyzethez illik, ha szomorú vagy és elgyötört vagy éppen buliznál egyet és pezsgésre vágysz. Imádom. Ahogy közelednek az ünnepek egyre több posztot olvasok, hogy Anyukák panaszkodnak, hogy nem tudnak mindent megoldani egyszerre, hogy frusztráltak, elgyötörtek és csak úgy elsírják magukat. Gyerek, vásárlás, készülődés. Nem megy nekik, belefáradtak, elegük van. Csak a héten 4 ilyen posztot olvastam, és úgy érzem még fogok is. Annyit agyaltam ezen, mert minden hozzászólásban az van, hogy: 'Anya vagy, nem várja el tőled senki!' meg, ' Nem kell annyi sütit -főzni' vagy éppen 'Ne foglalkozz semmivel, csinálj egy könnyű vacsit Szentestére' aztán ' Ne takaríts, pihenj'... és még sorolhatnám. Annyira de annyira hiányoltam valamit...egy olyan kommentet, melyben valaki egy kicsit átérezte volna a helyzetet. Félre ne értsetek, mindenki halál kedves volt és próbálta a kétségbeesett, első gyerekes Anyáknak a lehető legjobb választ adni, de valahogy a megértés hiányzott belőle. Mindenki tanácsolta, hogy szarjon bele mindenbe hiszen gyereke van, de miért is kéne elnyomni benne azt az embert, aki ott kuksol a háttérben és végre a gyereket lepasszolva egy kicsit olyan akar lenni mint régen? 

Biztosan fura ezt olvasni, de én értem, hogy miért csinálják/csináljuk ezt. Lehetne itt arra fogni, hogy ez mártírkodás a nők részéről vagy megfelelési kényszer, de szerintem nem az. Úgy gondolom, ez egy fajta kétségbeesett segélykiáltás, hogy igenis képesek vagyunk rá. Eddig is ment basszus, ezután is fog. Mert olyan végtelen egyszerű dolgok, mint egy bevásárlás, zuhanyzás, vagy hogy elmenj pisilni komoly logisztikai feladattá alakultak. És hiába az apai oldalról a segítség, napközben mikor a rengeteg elintézni való van, kimerülünk. Na persze, mi halljuk azt, hogy egy gyerekkel nem könnyű, de mikor a bőrödön tapasztalod a dolgokat, nem biztos hogy fel vagy készülve mindenre. Megijedünk és bekattanunk, görcsösen kapaszkodunk a régi megszokott dolgainkhoz. Hogy közeledik a Karácsony és időben beszerezzük az ajándékokat, hogy a kedvenc mézeskalácsod, amit minden évben sütsz, majd ott díszelegjen az asztalon, hogy nyugodtan főzz, elmehess kozmetikushoz és kinézz magadnak egy szuper cuccot Szentestére, Szilveszterre. Ezek a pillanatok amiket eddig megéltél, most villámcsapásra átalakul. A gyerek felülírja. Én is próbáltam ellene harcolni, a régi karácsonyok, megszokott, gyermektelen pillanataiba kapaszkodni. Spanoltam magam, hogy nem lesz gond, menni fog, de rájöttem ez már nem ugyanaz. És ha sírni kell? Akkor sírok, mert sokszor nem egyszerű. Sokan vagyunk ezzel így! És hogy milyen volt a régi ünnepi időszak? Menő és laza! Hogy hiányzik-e? Igen! Elcserélném- e mással ezt a mostani állapotot? Soha! Kezdem felfogni és elfogadni ezt az érzést, hogy engednem kell. Engedni a szokásaimból, szabadidőmből, Önmagamból.Természetesen csak bizonyos határig. Most míg kicsi, szinte egyek vagyunk. Az utolsó pillanatban beszerzett ajándékokkal, boltban vásárolt mézeskaláccsal, könnyen elkészíthető ételekkel az asztalon, a kozmetikus még ráér, a szuper ruhák helyett jó lesz a tavalyi ünnepi darab felturbózva, mi így,- egy 9 kilós energiabomba, minden percben kacagó csomaggal együtt-, izgatottan várjuk a Karácsonyt. :)

És íme a zene! Hangerőőőőt fel!!!!