Ha lenne egy időgépem, visszautaznék pár évet, szembenéznék az akkori Önmagammal, megfognám a kezemet és a legkomolyabb hangomon adnám át az üzenetemet. Hogy mit? Tanuld a türelmet, még szükséged lesz rá! 

Vesztetted már el a türelmedet? Érezted, hogy tehetetlen vagy és dühös, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akarod? Hogy a gyereked, akit imádsz és szeretsz nem akar együttműködni? Nem ott és nem úgy alszik. Nem eszik rendesen. A pelenkázás egy katasztrófa, mert hisztizik. Folyamatosan rajtad csüng. Akaratos. Nem hajlandó felvenni azt a ruhát, amit Te gondolsz. A vásárlás vele egy borzalom. Nem tudsz aludni, mert éjszaka fogzik, Anya hiánya van, vagy csak túlpörögte magát. Rengeteg ilyen posztot olvasok mostanában. Bosszús anyukák írnak, csak pár megnyugtató szó reményében és én baromira együtt érzek velük. Hogy lehet megtalálni a balanszot? Ez a keserű érzés, mikor mindent megteszel, de semmi nem jó, ordítanál ki a világba, mert fáradt vagy, elgyötört és közben meg egy kíváncsi szempár figyeli minden léptedet, aki persze nem tehet semmiről mert még gyerek, most fejlődik, tanul, neki minden új és érdekes. Nem tudod, hogy a szíved melyik felébe gyűrd ezt a "tünetet", ezt a kettős, hihetetlenül erős ellentétet, az imádatot és a tehetetlen haragot. Közben meg a családtól jön a "jótanács", a boltban meg az ingó fejek hada, ha látják a hisztis gyerek mellett az éppen kifakadni készülő szülőt? Nincs joga kiakadni egy Anyának? 

TÜRELEM. Egy apró szó, melynek számos jelentése van. Tűrni, tisztelni, elfogadni... Igazán helytálló kifejezések. Érkezik hozzánk egy emberi lény, akinek saját személyisége van, akit szeretünk, nevelünk, tisztelünk. De változnunk is kell, idomulni hozzá, ahogy neki is hozzánk és ez a csiszolódás nem mindig megy egyszerűen. Egy kicsit fel kell adnunk önmagunkat, szokásainkat és ez sokszor nem könnyű, akkor sem, ha nagyon akartad őt és imádod, hogy veletek van. Sok a nehéz pillanat és erre senki nem készít fel. Vajon a türelem tényleg tanulható? Vagy ez csak egy ezoterikus túlkapás?  Pozitív szemléletű, életvidám nő vagyok, de mégis van, hogy elveszítem a türelmem. Nem szégyenlem ezt, hiszen ember vagyok, egy fáradt, kialvatlan ember, aztán ideges és türelmetlen leszek. Utána persze elönt a bűntudat... iszonyat rossz érzés ez. Emésztettem magam sokat, aztán rájöttem, elsősorban nem a türelmet kell gyakorolnom, hanem azt, hogy ne vádoljam magam. Hiszen -mint Liza-, én is csak tanulok. Tanulom az Anyaságot, minden örömével és nehézségével együtt. Tanulom, hogy kell tanítani, nevelni, következetes döntést hozni, mert nem egyszerű. Hiszen rajtam áll, hogy mit adok át, ki és mi lesz belőle. És ez vagyok én, egy néha türelmetlen, de annál nagyobb szeretet átadással élő Anya. Egy szülő a sok közül, aki póbálkozik és megtesz mindent, ami tőle telik, kisebb nagyobb hibákkal és persze némi türelmetlenséggel fűszerezve. És hogy mi történik, mikor már nem bírom és kiakadok? Liza a másfél fogával rám vigyorog és akkor elönt a boldogság. :)