Csak egyet pislogtam és vége is volt a Karácsonynak. Az üveggömbös, girlandos bódék megrázták magukat és egy csettintésre szilveszteri portékák jelentek meg a polcain. A szentestén hordott piros-fehér szettet felváltja a Szilveszteri body és máris egy anyósnyelvvel köszönthetjük az Új Évet... Akkor ennyi? Ily gyorsan telnek majd el a napok, évek? Holnap már 18 lesz?

Azt mondják, ha gyereked van, akkor csak úgy repül az idő és azon kapod magad, hogy már fel is nőttek, Te meg nyugdíjas vagy és karosszékedben ülve, görcsösen kapaszkodsz az emlékekbe.  Vicces meglátás, de ha belegondolsz, így van. Na nem a görcsösséget értem, hanem csak az emlékeket, mert én soha nem gondoltam volna, hogy ennyire megtudnak tapadni a szívemen.

Szenteste, a feldíszített fát nézve azon agyaltam, hogy egy évvel ezelőtt még várandósan álltam ugyanitt, most pedig kezemben egy kíváncsi csajszival nézegetjük a fényeket. Annyira elröppent ez az egy év, hogy ezt sem tudom valóban átéltem-e mindent és ha visszagondolok hirtelen az egész összefolyik. Az összes emlék egy nagy színes masszává alakult és ott hömpölyög a szívemben. Annyi az élmény, érzelem , akár negatív vagy pozitív, hogy egyet sem tudnék kiragadni belőle, amiről úgy igazán írhatnék. És hogy miért nem? Nem azért mert nem találnám a szavakat, hanem mert minden mindennel összefügg. Olyan intenzív egy év áll a hátunk mögött, olyan tömör, megfoghatatlan emóció halmazzal, hogy így egyben szép az egész. Folyamatosan azon jár az eszem, hogy vajon ez csak erre az időszakra vonatkozott, mert Liza idén született és minden új nekünk? Vagy egy gyerkőccel az életünkben minden évünk ilyen varázsosan félelmetes, tanulságos, meg és újratervezett, eleven és borzongató lesz? Csak remélni tudom, hogy igen!