46 nap után végre itthon. Liza eddigi, a koraszülött osztály bordó falai, oxigénmaszkokkal és gépekkel berendezett szobája, a kórházi környezet és nővérek gondos kezei közül kikerülve, az otthoni alvó baglyokkal teletűzdelt szobájába alszik. A nyugalom lassan és biztosan terjed szét a szívemben.

El sem hiszem hogy ez az időszak is eljött, ez tartotta bennem a lelket a másfél hónap alatt. Minden egyes pillanatban, míg a kórházban Liza a mellkasomon feküdt arra gondoltam, hogy miket csinálunk ha majd itthon leszünk. 46 nap a kórházban. Annyira hamar elment ez az idő és ha lepörgetem magam előtt akkor arra eszmélek fel hogy baromi sok dolog történt. A sürgősségi császár, az ijedtség, a félelem és pánik, majd a reménykedés, megnyugvás és az a pillanat amikor végre felfogtam hogy van egy lányunk, végre elhittem hogy minden rendben lesz és mertem ábrándozni a jövőről. 46 nap ami alatt megtapasztaltam hogy itt Bécsben a kórházban mennyi kedves, a munkáját szerető igazán szívvel lélekkel dolgozó orvos és nővér van. Azt hogy hogyan tudnak annyi szeretetet és gondoskodást adni az olykor pislákoló lelkeknek. Micsoda segítség volt nekem, hogy bármikor bizalommal fordulhattam hozzájuk. Hogy az utolsó két hétben mikor beköltöztem Liza mellé a kórházba, hogy végre a koraszülött osztály falai közül kikerülve egy szobába lehessünk és szokhassuk egymást, érezzük a másik rezdüléseit, minden segítséget megkaptam tőlük. A fizioterapeuta, szoptatási tanácsadó, pszichológus, a koraszülött orvos, és a csecsemős nővérek minden pillanatban mellettünk álltak és azon voltak, hogy megerősödve minél előbb hazamehessünk.És végre eljött ez a nap is.

46 nap.... távolinak tűnik, Liza etetés után jóllakottan az ágyában fekszik. Méhecskés takarója lágyan emelkedik és süllyed minden lélegzetvételénél. Csend van, nyugalom és végre merem hinni hogy innentől már csak jó dolgok jöhetnek. És ami minden nap a szívemet megdobbantja, hogy van egy lányunk...